Nem értjük magunkat, soha nem is értettük, de tettük, mit szívünk diktált. Furán vagyunk összerakva, impulzusok módjára keringünk egy nagy szervezet végtelenjében, gondolva, hogy van valami célunk, majd rájövünk, hogy random módra műveltünk valamit, aminek utólag visszagondolva van értelme, de semmi köze nincs az eredeti elképzeléshez. És hogy mindez miért történik? Két dolog miatt: az egyik a szívünk, a másik az eszünk. És ez a két dolog az, amit bármikor felborít egyetlen érzés, ami kifordít magadból és késztet arra, hogy hülyeséget csinálj és letérj arról az útról, amit te elképzeltél alapból. Ez pedig nem más, mint a szerelem. Igen, sablonos vagyok, ez van, bocs. Viszont igazam van. Mindegyikünk, aki olvassa ezt, volt már beleesve valakibe, akár plátóian, akár nem, a lényeg ugyanaz volt: kizökkent a mindennapok rutinjából és kivetkőzve magából máshogy viselkedve, ótvar baromságokat művelve csinálta tovább az életét csak és kizárólag azért, hogy legrosszabb esetben két-három hét múlva visszatekintsen és csak annyit mondjon: WTF?.
Ha jobban járt? Abba ne menjünk bele, hiszen az a jóember bizony jól járt, legalábbis egy adott időintervallumra, ha összejött, akkor [x,y] és y biza abba a fránya végtelenbe tart.
Addig is: akit éppen elfogott ez az érzés és nem tud mit kezdeni magával, annak egy tanács: csináld végig, harcolj, ha tényleg úgy érzed, hogy ő az, akkor ne tétovázz, hanem tedd meg, amit tenned kell.
Ha pedig csak tétováznál, gondolkozz el ezen a dalon:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése