Múltunk rejtekébe veszve

"Mi lett volna, ha?"

Túl sokszor irányítja életünk eme mondat, túlságosan sokszor nosztalgiázunk azon, hogy egy adott helyzetben milyen döntést kellett volna vagy inkább lehetett volna hozni és ez alapján szövünk magunknak egy olyan alternatív történetszálat az életünkből némely álmatlan éjszakán, hogy azt a legtöbb regényíró megirigyelné.
Azonban a kérdés az, hogy miért csináljuk ezt? Miért nem fogadjuk el azt az utat, amit magunknak tapostunk ki a tetteinkkel? Mennyivel egyszerűbb és könnyebb lenne az életünk, ha a múltunkat példaként magunk elé állítva tekintenék előre és csináljuk, amire előre elrendeltettünk / hogy azzá válhassunk, akivé akarunk (ki amiben hisz, ofkorz).
Persze, jó papként én is prédikálom a csapvizet és iszom az emlékezés mézédes tokaji aszúját (különben ezen bejegyzés sem született volna meg így hajnaltájt), hiszen utólag könnyű okosnak lenni. Előfordul, hogy adott esetben kiderül, hogy a másik fél milyen döntésre számított tőlünk, és a legszebb, amikor visszagondolva tényleg egyértelmű lépésnek kellett volna lennie...vagy mégsem? Itt lép közbe a fentebb említett világnézetpáros a sorsunk alakulásáról. Vajon teljesen szabad kezet kapunk benne vagy csak a sztoriszálat követve ingázunk végig életünk trolivonalán?
Saját voksomat az előbbi mellett tenném le, de mindkét esetben látok racionalitást, viszont ez újabb kérdéseket dobna fel. Én pedig lusta vagyok több kérdőjelet leírni ebben a bejegyzésben, így is túl sok volt belőle mára :)
Nem marad más hátra, mint az előre: járjátok utatok továbbra is, de egy jó tanácsot fogadjatok el: ha döntenetek kell, ne gondolkozzátok túl, az sosem vezet jóra.

A következő ihletpacáig az Erő lett lészen véletek!

(ui.: el nem tudjátok képzelni, hogy milyen, amikor 47 tüdőbajos macska vernyog, kapar, próbál túlélni veled egy légtérben...ja, várjunk csak, bocs, csak a szobatársam horkol...-.-")

Élvezni azt, amit úgyse

Mai bejegyzésünk érdekes lesz, némileg tán szomorkás, enyhén morózus, de muszáj.
Nem értjük magunkat, soha nem is értettük, de tettük, mit szívünk diktált. Furán vagyunk összerakva, impulzusok módjára keringünk egy nagy szervezet végtelenjében, gondolva, hogy van valami célunk, majd rájövünk, hogy random módra műveltünk valamit, aminek utólag visszagondolva van értelme, de semmi köze nincs az eredeti elképzeléshez. És hogy mindez miért történik? Két dolog miatt: az egyik a szívünk, a másik az eszünk. És ez a két dolog az, amit bármikor felborít egyetlen érzés, ami kifordít magadból és késztet arra, hogy hülyeséget csinálj és letérj arról az útról, amit te elképzeltél alapból. Ez pedig nem más, mint a szerelem. Igen, sablonos vagyok, ez van, bocs. Viszont igazam van. Mindegyikünk, aki olvassa ezt, volt már beleesve valakibe, akár plátóian, akár nem, a lényeg ugyanaz volt: kizökkent a mindennapok rutinjából és kivetkőzve magából máshogy viselkedve, ótvar baromságokat művelve csinálta tovább az életét csak és kizárólag azért, hogy legrosszabb esetben két-három hét múlva visszatekintsen és csak annyit mondjon: WTF?.
Ha jobban járt? Abba ne menjünk bele, hiszen az a jóember bizony jól járt, legalábbis egy adott időintervallumra, ha összejött, akkor [x,y] és y biza abba a fránya végtelenbe tart.
Addig is: akit éppen elfogott ez az érzés és nem tud mit kezdeni magával, annak egy tanács: csináld végig, harcolj, ha tényleg úgy érzed, hogy ő az, akkor ne tétovázz, hanem tedd meg, amit tenned kell.
Ha pedig csak tétováznál, gondolkozz el ezen a dalon:

Arrivederci barátaim!