"Mi lett volna, ha?"
Túl sokszor irányítja életünk eme mondat, túlságosan sokszor nosztalgiázunk azon, hogy egy adott helyzetben milyen döntést kellett volna vagy inkább lehetett volna hozni és ez alapján szövünk magunknak egy olyan alternatív történetszálat az életünkből némely álmatlan éjszakán, hogy azt a legtöbb regényíró megirigyelné.
Azonban a kérdés az, hogy miért csináljuk ezt? Miért nem fogadjuk el azt az utat, amit magunknak tapostunk ki a tetteinkkel? Mennyivel egyszerűbb és könnyebb lenne az életünk, ha a múltunkat példaként magunk elé állítva tekintenék előre és csináljuk, amire előre elrendeltettünk / hogy azzá válhassunk, akivé akarunk (ki amiben hisz, ofkorz).
Persze, jó papként én is prédikálom a csapvizet és iszom az emlékezés mézédes tokaji aszúját (különben ezen bejegyzés sem született volna meg így hajnaltájt), hiszen utólag könnyű okosnak lenni. Előfordul, hogy adott esetben kiderül, hogy a másik fél milyen döntésre számított tőlünk, és a legszebb, amikor visszagondolva tényleg egyértelmű lépésnek kellett volna lennie...vagy mégsem? Itt lép közbe a fentebb említett világnézetpáros a sorsunk alakulásáról. Vajon teljesen szabad kezet kapunk benne vagy csak a sztoriszálat követve ingázunk végig életünk trolivonalán?
Saját voksomat az előbbi mellett tenném le, de mindkét esetben látok racionalitást, viszont ez újabb kérdéseket dobna fel. Én pedig lusta vagyok több kérdőjelet leírni ebben a bejegyzésben, így is túl sok volt belőle mára :)
Nem marad más hátra, mint az előre: járjátok utatok továbbra is, de egy jó tanácsot fogadjatok el: ha döntenetek kell, ne gondolkozzátok túl, az sosem vezet jóra.
A következő ihletpacáig az Erő lett lészen véletek!
(ui.: el nem tudjátok képzelni, hogy milyen, amikor 47 tüdőbajos macska vernyog, kapar, próbál túlélni veled egy légtérben...ja, várjunk csak, bocs, csak a szobatársam horkol...-.-")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése